Felületek mélységei

Haladva tovább az úton, ahogy a színeket kezdem elhagyni, és a hangsúlyt a felületekre és a formákra helyezni, az kezdett el foglalkoztatni, hogy mitől vonzanak a különféle felületek. Áthelyeztem volna a külcsínre a hangsúlyt?

Nagyon sokszor készítek antropomorf formákat. Javarészt öntudatlanul, inkább csak utólag szembetűnő, hogy mennyire emberszerű lett.

Azt hiszem, amikor egy-egy tárgyat szívből készítünk, akkor valamiképpen mindig magunkat formázzuk meg benne, egy, az adott időszakban valamiért fontossá vált jellemvonásunkat. Így az alkotás a tanulás, az önmegismerés részévé válik. Ezért tényleg elgondolkodtatott, hogy miért kezdett el ennyire vonzani különféle felületek előállítása. Nem jelent-e ez egyúttal valamiféle felületességet?

Ráadásul, a kezdeti egészen finom, alig észrevehető mintákból, karcolásokból, egyre durvább, és mélyebb vágások, ütögetések lettek. Beszereztem különféle eszközöket (amúgy annyira nem jellemző rám a szadizmus), amikkel még látványosabb textúrákat tudok elérni. Még mindig nem értettem, hogy miért esik ez jól. Mígnem egyszer, amikor már úgy kapáltam egy szerszámmal a felületet, hogy gyakorlatilag apró darabokat szakítottam ki belőle, megértettem, hogy szó sincs arról, hogy annyira jólesne, sőt, inkább fáj. Éreztem, ahogy sebeket ejtek az agyagon, hogy ezek a saját sebeim. Nem felületességről van szó. Mi a felület? Az ami kívül van, ami leginkább ki van téve a rongálódásnak, és sérüléseknek. Mindannyian tele vagyunk kisebb-nagyobb sebekkel. Egy elvakart kiütés, baleseti hegek, részben talán már elfeledett figyelmetlenségeink mementói.

Aztán ott vannak a belső sebek. Amik nem látszanak, legalábbis egy ideig nem, amíg bele nem költöznek ráncainkba, meg nem görbítik testünk, és letörölhetetlenül arcunkra ülnek.

Egyre inkább szeretem ezeket a sebeimet. Egyiktől sem lettem szebb, viszont részemmé váltak, és itt az idő, hogy szépen számba vegyem és a megfelelő helyre rakjam mindet, mert eddig jószerivel csak gyűjtögettem őket.

Persze mindig jönnek újabb sebek, hiszen újra meg újra elkalandozik a figyelmem, de ha látom, hogy ezeket a sérüléseket végső soron magamnak okozom, talán egyszer olyanná válhatok, mint egy szép, karistolt felületű váza, amin a sebhelyek már csak díszek.